Az új kormány most a parlament elé terjesztette az európai uniós forrásokhoz való hozzáférés érdekében szükséges egyes törvények módosításáról szóló T/174. sz. törvényjavaslatot, amit a június 22-23-i rendkívüli ülésen várhatóan el is fogad a parlament. A számos módosítandó törvény között van az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (Infotv.) is. Ez a módosítás az információszabadságot végre kiterjeszti és nem szűkíti.

A T/174. sz. törvényjavaslat várható elfogadásával a jogalkotó ugyan nem old meg mindent azokból a problémákból, amire az információszabadság teljeskörű érvényesülése érdekében szükség volna, de legalább jó irányba indul el, és lebont pár akadályt abból, amit az előző rezsim emelt az állami működés átláthatósága elé. A módosítás egyébként két kérdést érint, méghozzá fontosakat, aminek örülhetünk. Aminek viszont nem örülünk, hogy csak két területet érint – de erről később.

1. A javaslat hatályon kívül helyezné az Infotv. 30. § (2a) bekezdését, azon belül is azt a szabályt, mely szerint „az adatigénylésnek a közfeladatot ellátó szerv nem köteles eleget tenni, ha az igény teljesítése a közfeladatot ellátó szerv tényleges kezelésében nem lévő – így különösen az irányítása vagy felügyelete alatt álló közfeladatot ellátó szerv kezelésében lévő – adat beszerzését, begyűjtését tenné szükségessé”. Teljesen indokolt ennek a szabálynak a mielőbbi hatályon kívül helyezése, egyrészt mert bosszúból vezette be a kormány egy kényes ügyben hozott nyilvánosságpárti ítéletre válaszul, másrészt mert a szabály totálisan észszerűtlen.

A Transparency International Magyarország 2021-ben adott be adatigénylést arra vonatkozóan, hogy a koronavírus-járvány idején fölöslegesen beszerzett lélegeztetőgépeken milyen módon adott túl a kormány. A minisztérium megtagadta az adatok kiadását, mert az adatokat az irányítása alatt álló szervektől kellett volna bekérnie. Ezt az érvelést sem az első-, sem a másodfokú bíróság nem fogadta el, és végül a Kúria is velük egyetértve kimondta, hogy az adatokat ki kell adni. E döntésre válaszul módosította a kormánytöbbség az Infotv-t úgy, hogy nem kell megküldeni az adatigénylőnek azokat az adatokat, amiket az adatigénylés kötelezettje az irányítása vagy felügyelete alatt álló szervtől egyébként közvetlenül be tudna szerezni. Ez szembement többek között az Európa Tanács közérdekű adatot tartalmazó iratokhoz való hozzáférésről szóló, ún. Tromsø-i Egyezményének kihirdetéséről szóló 2009. évi CXXXI. törvénnyel is, mely szerint a közérdekű adatot tartalmazó irathoz való hozzáférés iránti igénnyel minden olyan közhatalmi szervnek foglalkoznia kell, amelynek az irat a kezelésében van – ha pedig nem rendelkezik az igényelt közérdekű adatot tartalmazó irattal, akkor az adatigénylést meg kell küldenie a hatáskörrel rendelkező közhatalmi szervhez, vagy az igénylőt tájékoztatnia kell arról, hogy az adatigényléssel kihez mely szervhez fordulhat.

Miért totálisan észszerűtlen a jelenleg még hatályos szabályozás? Eszerint az adatigénylőnek adott esetben külön-külön kell közadatot igényelnie, és esetleg pereskedeni különböző területi szervek ellen akkor is, ha egyébként az adatokat egy helyről, az irányító vagy felügyeleti szervtől megkaphatná – amelynek egyébként szakmai és hivatali kötelessége az irányítása és a felügyelete körében az ott keletkezett közérdekű adatokat kezelni. A fenti perben a Kúria külön hangsúlyozta is, hogy az adatigénylés teljesítése egy rendesen működő minisztérium esetén teljes joggal elvárható: „A professzionális apparátussal rendelkező alperes [minisztérium] (...) alappal nem hivatkozhat arra, hogy az irányítása alatt álló szervezettől nem képes a kiadni kért közérdekű adat beszerzésére, begyűjtésére, az számára különleges nehézséget okozna.” (Kúria Pfv.20.278/2023/6.)

2. A másik módosítás a kötelező közzététel szabályait, illetve azok egy részét érinti. A Központi Információs Közadat-nyilvántartást már az előző kormány is az EU nyomására vezette be, azzal a céllal, hogy a közfeladatot ellátó szervek egy központi nyilvántartásban, könnyen kereshető és lekérdezhető adatbázisban tegyék közzé az állami vagy uniós forrásból fedezett, ötmillió forint feletti támogatásokat, szerződéseiket és kifizetéseiket. A módosítás ezt a közzétételi kötelezettséget terjeszti ki egyrészt úgy, hogy a szerződések esetén nemcsak az alvállalkozókat kell megnevezni, hanem minden beszállítót is, másrészt pedig úgy, hogy közzétételre kötelezi a köztulajdonban álló gazdasági társaságokat, a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokat és az általuk létesített vagy fenntartott jogi személyeket, a köztulajdonban álló gazdasági társaságok által létrehozott alapítványokat, és a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózatot is.

3. E két problémán túl azonban olyan sok korrekcióra szoruló szabály és gyakorlat marad hatályban a közadatigénylések, illetve az információszabadság terén, hogy ebben az írásban fel sem lehet rendesen sorolni. Különösen az államnak a nyilvánossággal, annak intézményeivel és a választópolgárok közérdekűinformáció-igényével szembeni ellenséges hozzállása érdemelne meg egy külön tanulmányt, amely gyakorlatok megváltoztatása nem is megy egyik napról a másikra. Azt viszont érdemes leszögezni, hogy az információszabadság, és különösen a közadat-igénylések és -perek, illetve az ítéletek végrehajtása kapcsán számos olyan probléma is van, ami jogalkotással orvosolható. Akár magától értetődő, mielőbbi jogalkotással, akár alaposabb átgondolást, szakmai vitát és előkészítést igénylő szabályozással.

Az például nem kérdés, hogy az Alkotmánybíróság 7/2020. (V. 13.) AB határozatában lefektetett jogalkotási kötelezettség teljesítése nem tűr halasztást. Jelenleg ugyanis azok a nem közfeladatot ellátó, hanem velük pénzügyi vagy üzleti kapcsolatban álló és az Infotv. alapján tájékoztatásra kötelezett gazdasági társaságok (közbeszerzések, pályázatok nyertesei), amelyek e tájékoztatási kötelezettségüknek nem tesznek eleget (pl. üzleti titokra hivatkoznak), nem perelhetők. Aligha tűr halasztást az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Kenedi v. Magyarország ügyben hozott 2009-es ítéletének a végrehajtása sem, mely szerint ki kell alakítani a jogerős közadat-ítéletek esetében a kikényszeríthetőség, a hatékony végrehajtás rendszerét.

Ezek persze inkább alapos szakmai előkészítést, és ennek megfelelően hosszabb időt igénylő kérdések. De az ismételt adatigénylés tilalmának a feloldása, vagy annak tilalma, hogy az adatkezelő per esetén kiterjessze vagy megváltoztassa az adatkiadás megtagadásának az indokait, ugyanolyan egyszerű és gyors jogalkotással kezelhető, mint ahogy a mostani törvénymódosítás is teszi a fenti két problémával.

4. A kérdés tehát az, hogy a jogalkotó az Infotv-nek miért csak ezt a két területét akarja most megoldani. Az indokolás nem utal arra, hogy ez a két terület miért fontosabb vagy miért kezelendő másként, mint a többi. Könnyen lehet, hogy az európai uniós forrásokhoz való hozzáférés érdekében nem csak ennyi változtatásra van szükség az információszabadság területén, ám a kormány úgy gondolja, hogy ennyi is elég. Pedig az szinte biztosra vehető, hogy az uniós forrásokról szóló tárgyalásokat csak megolajozni tudná, ha a kormány nemcsak kipipálni akarná az információszabadság-listának a közadatigénylésekre vonatkozó rubrikáját, hanem komolyabban venné az alapjogi követelményeket, és korrigálná a korábban már elért alapjogvédelmi szint leromlását – ami nem mellesleg a saját nyilvánosságbarát programjával is összecseng.

Hegyi Szabolcs

Juhász Imre, az alapvető jogok biztosának közleménye szerint a dokumentumok, amelyeket a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó akkori biztoshelyettes, Szalayné Sándor Erzsébet a mandátumának lejárta előtt tett közzé, „jogsértő módon készültek és kerültek kiadmányozásra”, mivel nem feleltek meg a biztoshelyettesi elvi állásfoglalások és figyelemfelhívások kiadására vonatkozó belső követelményeknek.

Jogászok és civil szervezetek mellett a TASZ is bírálta az intézkedést. Álláspontunk szerint a biztoshelyettes éppen a törvényben meghatározott feladatát látta el, amikor felhívta a nyilvánosság és az illetékes szervek figyelmét a természetes személyek nagyobb csoportját érintő alapjogi veszélyekre. Azt is hangsúlyoztuk, hogy a biztoshelyettesi elvi állásfoglalások kiadása hosszú évek óta bevett gyakorlat volt az ombudsmani hivatalban, és az Országgyűlés korábbi éves beszámolóiban is elismert szakmai eszközként jelentek meg. Az is látható a gyakorlatból, hogy a biztoshelyettesek olyankor nyúltak ehhez az eszközhöz, ha politikailag kellemetlenebb témát szerettek volna feldolgozni. Hiszen így tudták elkerülni a biztossal való szoros együttműködést.

Hivatalból vizsgálta

Ehhez képest az alapvető jogok biztosa idén júniusban hivatalból vizsgálatot indított a helyi önazonosság védelméről szóló törvény és az annak alapján megalkotott önkormányzati rendeletek ügyében. A vizsgálat eredményeként kiadott AJB-619/2026. számú jelentés lényegében ugyanazt a problémakört dolgozta fel, amelyre korábban a nemzetiségi biztoshelyettes figyelemfelhívása is rámutatott.

A jelentés is azt állapította meg, amit korábban az eltávolított figyelemfelhívás: a helyi önazonosság védelméről szóló törvény alapján születő önkormányzati rendeletek esetében fennáll a kockázata annak, hogy pontosan meg nem határozható számú személy alapvető jogai sérülnek, és alaptörvényellenesen korlátoznak egyes alapvető jogokat. A jelenlegi biztos, Juhász Imre szerint mindez az emberi méltósághoz való joggal, a törvény előtti egyenlőség követelményével, a nemzetiségi jogok biztosításának kötelezettségével és a diszkrimináció tilalmával kapcsolatos visszásságot eredményez.

A jelentés különösen problematikusnak tartja, hogy a vizsgált törvény rendkívül széles mérlegelési jogkört biztosít az önkormányzatoknak, miközben a jogalkotási keretek több szempontból hiányosak és pontatlanok. A biztos szerint szükség van a törvény pontosítására, sőt akár hatályon kívül helyezése is megfontolandó, mivel az Alaptörvényből nem következik a törvény fenntartásának kötelezettsége.

A jelentés ezért intézkedési javaslatokat fogalmaz meg az igazságügyi miniszter, valamint a helyi önkormányzatok törvényességi felügyeletéért felelős miniszter számára, annak érdekében, hogy a feltárt alapjogi visszásságok megszűnjenek és a jövőben ne ismétlődhessenek meg.

Hasonlóságok és különbségek

A tavalyi figyelemfelhívás és az idei ombudsmani jelentés is abból indul ki, hogy a törvény és az annak alapján megalkotott önkormányzati rendeletek súlyos alapjogi problémákat vetnek fel. Ugyanakkor fontos különbség, hogy míg a 2025-ös figyelemfelhívás az alapjogi visszásság veszélyére hívta fel a figyelmet, addig a 2026-os jelentés már kifejezetten alapjogi visszásság fennállását állapítja meg. Ez a változás a megállapítások erősségét tekintve jelentős előrelépésnek tekinthető és teljes mértékben érthető is, hiszen időközben több, mint kétszáz kirekesztő rendelet lépett hatályba.

Szintén közös elem, hogy mindkét dokumentum szükségesnek tartja a törvény. felülvizsgálatát, módosítását vagy akár hatályon kívül helyezését. A korábbi figyelemfelhívás a szabályozás soron kívüli alapjogi felülvizsgálatát sürgette, míg a mostani jelentés konkrét intézkedési javaslatokat fogalmaz meg a kormány számára.

Mindkét anyag hangsúlyosan foglalkozik a roma közösségek helyzetével, és egyértelművé teszi, hogy a helyi önazonosság védelme nem válhat a társadalmi kirekesztés eszközévé. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a mostani jelentés többször hivatkozik a korábbi és a jelenlegi nemzetiségi biztoshelyettes szakmai munkájára, mégsem ad magyarázatot arra, hogy a korábbi biztoshelyettes lényegében azonos tartalmú figyelemfelhívását miért távolították el az AJBH honlapjáról 2025 novemberében, illetve a téma jelentős nemzetiségi jogi érintettségére tekintettel miért nem közös jelentésként jelent meg a mostani dokumentum.

A két anyag hangvételében és fókuszában is megfigyelhető lényeges különbség. A 2025-ös figyelemfelhívás nemcsak jogi, hanem társadalmi és politikai szempontból is értékelte a helyzetet. Részletesen foglalkozott azzal, hogy a helyi önazonosság védelmére hivatkozó gyakorlat növelheti az etnikai és társadalmi feszültségeket, és külön felhívta az országos és helyi politikai vezetők felelősségére a figyelmet. A 2026-os jelentés ezzel szemben sokkal visszafogottabb, technikai-jogi megközelítést alkalmaz, és elsősorban a szabályozás jogi problémáira koncentrál.

Szintén eltérés, hogy a korábbi figyelemfelhívás hangsúlyosan tárgyalta a jogállamiság és a normavilágosság követelményeit, míg a jelentésben ezek a szempontok jóval szűkebben jelennek meg. A biztos ugyan megállapítja, hogy a felhatalmazó törvény több ponton bizonytalan és hiányos, de a jogállamiság általános követelményeinek elemzése háttérbe szorul.

A jelentés egyik legfontosabb korlátja, hogy tudatosan nem vizsgálja az Alaptörvény tizenötödik módosításával bevezetett „helyi közösségek önazonossághoz való joga” intézményének tartalmát és alkotmányos helyét. A biztos többször hangsúlyozza, hogy nincs hatásköre az Alaptörvény módosításának szükségességét vagy nemzetközi jogi megfelelőségét értékelni. Emiatt azonban nyitva marad az a kérdés, hogyan lehet kezelni azt, hogy az új közösségi jog alapján a jogalkotó ne korlátozhasson klasszikus egyéni alapjogokat.

A jelentés további problémája, hogy a biztos az azonosított súlyos alapjogi aggályok ellenére sem fordult az Alkotmánybírósághoz, pedig azt megtehetné. Bár a jelentés részletesen ismerteti azokat a mechanizmusokat, amelyek révén más szervek – például a kormányhivatalok, a Kúria vagy később az Alkotmánybíróság – felléphetnek a problémás önkormányzati rendeletekkel szemben, maga az ombudsman mégsem kezdeményezett normakontroll-eljárást. Ez azért különösen figyelemre méltó, mert a jelentés maga is felveti a törvény hatályon kívül helyezésének lehetőségét.

Nem elég bátor, nem elég ombudsmani

A mostani jelentésben azonban nem a korábbi figyelemfelhíváshoz képest meglévő eltérések és hiányosságok a legjelentősebbek, hanem az, hogy megszületett. Az az alapvető jogi biztos, aki tavaly, a választás előtt még eltávolíttatta az akkori – politikai szempontból nagyon rizikós, hiszen a központi hatalommal szembeszegülő – figyelemfelhívást, most elég proaktív ahhoz, hogy egy hasonló tartalmú dokumentumot közzé tegyen. Juhász sajnos ahhoz sem volt elég bátor, hogy a mostani jelentésében vagy akár annak kapcsán szembenézzen a nemzetiségi biztoshelyettes szakmai hagyatékával és beismerje, hogy egy szakmailag megalapozott anyagot politikai megfontolásból távolított el.

Ráadásul az ombudsmani intézmény lényege, hogy az eljárásának nincs kötött formája. Ez azért van, hogy ne alakulhasson ki olyan hivatali működés, amelyben a formális elvárások legyűrik a jogvédelmi célt azzal, hogy hátráltatják az alapvető jogok sérelmének és a visszásságoknak a felszínre kerülését. Márpedig a bemutatott esetben ez történt: a formalizmus erőltetése miatt több, mint fél évet késett a jogsértő helyzet megállapításának nyilvánosságra kerülése, fél éven át nem lehetett az ombudsmani álláspontra hivatkozni, pedig annak felhasználásával gyorsabban és hatékonyabban lehetett volna fellépni a jogsértő rendeletek ellen. A jogsértő helyzet ennek következtében több helyen, több ideig maradt fenn. Ez a helyzet nemcsak elviekben, hanem ténylegesen sértette a beköltözésben, lakcímlétesítésben korlátozott polgárok jogait, míg a biztoshelyettes álláspontjának közzététele senki jogait nem sértette, a honlapon maradása senki jogát nem sértette volna. Juhász formalizmusa tehát a jogsérelmek fennmaradásához és elhúzódásához járult hozzá egy értelmezése szerint valamilyen belső eljárási rendet sértő helyzet megszüntetése érdekében.

Kis János filozófus mondta a mostani rendszerváltás kapcsán, hogy „a jogállami intézmények önmagukban élettelen hatáskörök, szabályok, eljárások együttesei. Az őket működtető személyek – mindenekelőtt a vezetők – integritása, jó hírneve hitelesíti az ígéretet, hogy részrehajlásmentesen, csak az alkotmánynak és a törvényeknek engedelmeskedve fognak működni. Orbán hűbéresei nem rendelkeznek az ehhez szükséges autoritással, hisz kiemelt szerepet játszottak az autokrácia létrehozásában és fenntartásában. A közvélemény nagyobb részének szemében ők a bukott rezsim kiszolgálói.” A történtek alapján nem lehetünk abban biztosak, hogy Juhász Imre hitelesen képes betölteni az ombudsmani szerepet: sem egy éve nem volt elég bátor, sem most nem az ahhoz, hogy az alapvető jogok védelme érdekében szembehelyezkedjen a hatalommal. Pedig az ombudsman erre való.

Szabó Attila

Márpedig a kormánynak nem lehetnek olyan megszólalásai, amelyek emberek egy csoportjával szemben gyűlöletet keltenek. Sőt, a kormányzati kommunikációnak vannak szigorúbb tartalmi korlátai is: még csak közvetve sem járulhat hozzá ahhoz, hogy egy embercsoporttal szemben ellenséges társadalmi környezet alakuljon ki. Hiszen az államnak nincsenek alapvető jogai. Az államnak kötelezettségei és feladatai vannak: kötelezettsége, hogy tájékoztasson, közéleti vitákat facilitáljon, feladata, hogy szabályozza a migrációt, de nincs joga ahhoz, hogy véleményt mondjon. Ilyen joga egyes politikusoknak van, de az állami szerveknek, a minisztereknek, a miniszterelnöknek nincsen.

A Fidesz nagyon könnyen szánkázott le ezen a csúszós lejtőn. A migrációellenesség és a szigorú bevándorlási politika lehet egy kormányzat alkotmányos választása, de az nem, hogy ezt gyűlölettel támasztja meg, ahogyan azt a Fidesz tette. A mostani kormánykommunikáció még nem tart itt, de nagyon veszélyes terepre tévedt, mert a Fidesz által megalapozott gyűlölet könnyen fellángolhat.

2018-ban eljárást kezdeményeztünk az akkori Egyenlő Bánásmód Hatóságnál (EBH) a kormány STOP-plakátjai miatt. Álláspontunk szerint azok a plakátok, amelyek sötét bőrű, menedékkérőként ábrázolt embereket mutattak be fenyegető kontextusban, sértették a Magyarországon élő, a többségi társadalomnál sötétebb bőrszínű emberek emberi méltóságát és az egyenlő bánásmód követelményét. Az eljárásban azt fejtettük ki, hogy az a kormányzati kampány hozzájárult az idegenellenes és megfélemlítő társadalmi légkör kialakulásához.

Az ügy évekig húzódott, mert az EBH, majd jogutódja, az Egyenlő Bánásmódért Felelős Főigazgatóság többször arra hivatkozott, hogy nincs hatásköre a kormány plakátkampányának vizsgálatára. Több alkalommal bírósághoz fordultunk, és a Fővárosi Törvényszék, valamint a Kúria ismételten kimondta, hogy a hatóságnak érdemben vizsgálnia kell az ügyet. A bíróságok szerint a plakátok kihelyezése olyan intézkedés volt, amelyre az egyenlő bánásmód követelménye vonatkozik. Az előző Országgyűlésnek felelő Egyenlő Bánásmód Főigazgatóság ez után sem teljesítette a kötelességét és nem vizsgálta érdemben a jogsértő kormányzati intézkedést. Ez egy a számtalan példa közül arra, hogy miért nem volt jogállam az Orbán-rendszer. Ettől még az alkotmányos helyzet világos: a kormányzat nem sértheti az egyenlő bánásmódot, egyes embercsoportok emberi méltóságát a kommunikációjával sem.

Ha a mostani kormány helyreállítja a demokráciát és a jogállamiságot, akkor van arra esély, hogy az emberi méltóságot sértő kormányzati kommunikáció jogszerű korlátokba ütközzön. A jogállamiság ugyanis azt jelenti, hogy vannak olyan, a kormányzattól független jogvédelmi szervek, amelyek korlátozhatják a kormány alapjogokat érintő intézkedéseit is.

Alkotmányos környezetben is megtörténhet, hogy egy kormányzati kommunikáció leegyszerűsítő, polarizáló, de az nem történhet meg, hogy gyűlöletkeltő, emberi méltóságot sértő, egyes társadalmi csoportokat pusztán a bőrszínük miatt hoz hátrányba. Az államra szigorú mérce vonatkozik, a kormányzat a kommunikációjában is minden embert egyenlőként köteles kezelni. Nem történhet meg az, hogy egy ilyen intézkedés jogorvoslat nélkül marad. Igaza van a szakmai szervezeteknek, jó lenne nem a Fidesz által kitaposott kommunikációs utat járni és egy emberséges országban élni. Jogi értelemben viszont az a fontos, hogy legyenek olyan közhatalmi mechanizmusok, amelyek meg tudják akadályozni, hogy a kommunikáció jogsértővé váljon. Az Orbán-rendszerben ilyenek nem voltak. Ez lehet az igazi választóvonal múlt és jelen között.

Szabó Attila

Az oktatásért felelős miniszter a napokban arról beszélt a Qubit.hu-nak, hogy integratív oktatáspolitikára van szükség, mert a társadalom egysége, fejlődése csak akkor elképzelhető, ha együtt haladunk, egymást segítve alakítjuk egy jobb országgá hazánkat. Ebben a folyamatban pedig mindenkire szükség van és a közös munka az oktatási rendszerben kezdődik. Lannert ennek kapcsán mondta, hogy

[...] az egyházi iskolák is akkor maradhatnak fenn, ha ők is felveszik a roma gyerekeket a nem roma gyerekek mellé.

Az elkülönített, szegregált oktatás komoly társadalmi problémát okoz. Ha a roma és nem roma gyerekek nem együtt tanulnak, nem együtt fejlődnek, nem egymást megismerve alapozzák meg a közös jövőjüket, akkor később szinte magától értetődően lesznek egymás ellenségei. Lannert persze azt is elmondta az interjúban, hogy az integráció nagyon nehéz és erőforrásigényes feladat. Ehhez pedig szerinte

[...] a rosszul teljesítő iskolákba plusz kapacitást kell adni: két tanító egy osztályhoz, plusz egy gyógypedagógus, egy asszisztens, enélkül ez nem fog menni. És ha ezek a plusz szakemberek megjelennek, a problémák egy része meg is fog oldódni, mert gyakran a baj az, hogy nincs, aki a gyerekekkel foglalkozzon. A finn tanár azért érzi jól magát, mert napi 4 órát kell tanítania, és közben rengeteg szakemberre tud támaszkodni.

Lannert tehát a terület szakértőjeként egy olyan komplex, egyenlősítő szemléletet képvisel, ami az Alaptörvényből és az európai alkotmányos hagyományokból is következik: az évszázadok óta halmozódó születési hátrányokat az államnak csökkentenie kell. Ha nem teszi, hozzájárul a hátrány fenntartásához. Ez pedig nemcsak esélyegyenlőség- és alkotmányellenes, de hosszú távon az egész közösségnek káros.

Lannert azonban azt is mondja, hogy ebben a folyamatban vigyázni kell a nem roma és a roma gyerekekre, illetve a pedagógusokra és más oktatási dolgozókra is. Ehhez kellenek az erőforrások: több ember, több tudás, több pénz. Ez is összhangban van az alkotmányos szemlélettel, hiszen ez garantálja minden gyermek jogainak és az oktatásban dolgozók emberi méltóságának védelmét.

Ennek ellenére már megjelentek azok a kétkedő hangok, amelyek szerint ez a megközelítés a többség elnyomása a kisebbség védelme érdekében. Sőt, ez már olyan rasszizmus, ami a nem roma lakosság hátrányos megkülönböztetéséhez vezet. Persze ez tévedés, hiszen nem erről van szó: az integráció legalább annyira érdeke a nem roma lakosságnak, mint a romáknak. Hiszen csak ez az egy alkotmányos útja van annak, hogy jobb, erősebb közösségekben, kisebb szociális szakadékkal, jobb munkaerőpiaci esélyekkel, egymásra jobban odafigyelő emberekkel körülvéve tudjunk élni. Ha nem tesszük meg, amit Lannert javasol, akkor nemcsak a társadalompolitikánk nem áll összhangban az alkotmányos értékekkel, hanem – ahogyan azt számtalan társadalomtudományos munka kimutatta – a közjóval is szembe megyünk. Tehát nem arról van szó, hogy a romákat előnyösebb helyzetbe kell hoznunk, hanem arról, hogy közösen gondolkodunk a társadalom jövőjéről.

A kétkedő reakciók mögött azonban valóságos félelmek állnak: azokon a településeken, ahol nagy számban élnek leszakadt helyzetben lévő romák, a középosztály és a helyi elit rövid távon ellenezni fogja az integrációt. Ennek két oka van: az egyik, hogy mindenki fél a változástól, a másik pedig, hogy ezzel eddig csak rossz tapasztalata volt a többségnek.

Szombati Kristóf antropológus munkájából ismerjük, hogy a kisvárosi helyi középosztály 2000-es évekbeli jobbra tolódását, a Jobbik felerősödését részben az okozta, hogy úgy vezettek be integrációs törekvéseket, hogy azokat nem beszélték át helyben. Kristóf Luca szociológus így mutatja be Szombati következtetését:

Sokak szemében az integrációs politika a helyi középosztály újratermelődésének legfontosabb helyszínét, az iskolát veszélyeztette, a segélyezés pedig nem a dolgozókat jutalmazta, mindeközben az akkori uralkodó diskurzusban használatos „megélhetési bűnözés” fogalma a középosztályból lecsúszó réteg szemében felmentette a bűnelkövetőket. A legalsóbb rétegeket támogató, alapvetően baloldali, szegregációellenes politikákat tehát sok esetben a középosztály saját megtámadtatásaként értelmezte.

Lannert célja tehát hiába helyes a közjó szempontjából, ha ezt sokan az egyéni tapasztalataik alapján nem hiszik el. A miniszter azonban erre is reagál a Qubit interjúban:

[...] nagyon sok kommunikációra és mediációra van szükség, amiket eddig minden deszegregációs intézkedésnél megspóroltak, és egyáltalán nem gondoltak arra, hogy ha a helyi szereplőket bevonjuk, akkor akár közösen is ki lehet izzadni a megoldásokat.

Valóban ezen fog múlni. Elsősorban helyben kell meggyőzni a szereplőket arról, hogy az integráció végső soron mindenkinek jó. Ebből lesz munkaerő, ebből lesz összetartás, ettől lesz jobb a légkör egy településen. Ehhez viszont erőforrások kellenek, ahogyan fentebb írtuk, de nem csak a megvalósításhoz, hanem már ahhoz is, hogy elkezdjünk erről beszélni: hogy legyenek pilot projektek, amiket be lehet mutatni, hogy legyen olyan nemzetközi tapasztalat, ami átélhetővé tudja tenni az integráció erejét, hogy legyenek olyan mediátorok, akik egy ilyen nehéz témában képesek helyi beszélgetéseket facilitálni és vezetni, hogy legyen mindenhol elérhető olyan helyi sajtó, ami fel tudja dolgozni egy ilyen ügy komplexitását.

Az alkotmányos cél, az egyenlő bánásmód és a közjó az oktatás esetében is csak a részvételiség útján lesz elérhető. Enélkül újra csak az autoriter, kirekesztő gondolatokat fogja felerősíteni.

Szabó Attila

Néhány nappal azután, hogy a Kúria kimentette Orbán Viktort, a miniszterelnök megint olyan videóval igyekezett magát népszerűsíteni a Facebookon, amelyben kisgyermeket szerepeltetnek. A kormányfő kaposvári kampányrendezvényén készült felvételen egy integető kislány látható, akit a tömegben felemelnek, majd később Orbán is kézbe veszi, és az éljenző tömeg irányába emeli.

A jelenetről több másik bejegyzésben és felületen is közöltek fotókat és videókat. A TikTokon például az is látható, hogy a magasba emelt kisgyermek többször is „Orbán Viktor!” kiáltással integet a beszédet tartó miniszterelnök felé, aki egy alkalommal válaszol is az „Itt vagyok, szívem!” mondattal. A történtekről a Fidesz-KDNP listájának 218. helyén szereplő Szűcs Gábor is megosztott egy videót, amit mintegy 200 ezren láttak. Szűcs a felvételhez „A legaranyosabb támogató”, illetve „A kislány a végén elérte, amit szeretne! Megható képsorok!” szöveget fűzte.

Mind Orbán, mind Szűcs egy gyermeket használt fel kampánycélra, amivel megsértették a választási eljárásról szóló törvény rendelkezéseit, ezért a TASZ kifogást nyújtott be a Nemzeti Választási Bizottsághoz. Egy választási kampányban nem a gyermekek puszta jelenléte jogsértő, és ebben az esetben sem az a kifogás tárgya, hogy feltűnt egy gyermek egy politikai esemény közelében, hanem az, hogy a gyermeket a jelenetről közzétett fotókkal és videókkal tudatosan a kampánykommunikáció elemévé tették, szerepeltetése a kampány üzenetének érzelmi és vizuális felerősítését szolgálta.

Egy másik esetben, március elején Orbán Viktor egy olyan videót tett közzé a Facebookon, amelyen meglátogatott egy családot. A szülőkkel a kormány családpolitikai intézkedéséről cserélt eszmét, de három kiskorú gyermekük is sokat szerepelt a videóban, az egyikükkel a miniszterelnök beszélgetett hosszan. Az emiatt benyújtott választási kifogás már a Kúriát is megjárta: a legfőbb bírói testület is megerősítette, hogy kampánycélra nem lehet gyerekeket felhasználni, de abban már nem volt biztos, hogy Orbán Viktor kampányolni akart a videóval, ezért nem is marasztalta el a kormányfőt.

Végképp furcsa lenne, ha most is hasonló szemérmességgel kímélnék meg a bírságtól a miniszterelnököt, hiszen ezúttal eleve olyan rendezvényen zajlottak a felvételeken szereplő események, amire kifejezetten a választási kampány keretében került sor. Az pedig nem is lehet kérdés, hogy a felvétel elkészítésének és közzétételének célja a választói akarat befolyásolása.

Választásról választásra visszatérő probléma a gyerekek kampánycélú felhasználása. A politikusok gyerekek jelenlétében adnak át játszóteret, mondanak iskolai beszédet, osztogatnak laptopot, minderről pedig felvételeket közölnek a közösségi médiában. Ezzel nemcsak a kampányanyagokban szerepeltetett gyerekeknek okoznak sérelmet, de olyan objektív értékek is sérülnek, mint a gyermekek védelme és a kampány tisztasága.

A köznevelési törvény kimondja, hogy nevelési-oktatási intézményben tilos politikai tevékenységet folytatni abban az időben, amikor az intézmény gyerekek felügyeletét látja el. Kampányidőszakban ezt még tágabban kell érteni, minden cselekmény politikai tevékenységnek minősül, ami alkalmas a választók befolyásolására: akár egy semlegesnek beállított, iskolában elmondott beszéd is, főleg ha arról a politikus beszámol a közösségi médiában. De intézményen kívül sem lehet felhasználni kampánycélra gyerekeket, a szülő beleegyezésével sem.

A napokban az ajánlásgyűjtéssel kapcsolatban írtunk arról, hogy a kampánynak kevés korlátja lehet, a Kossuth tér rendezett látványa például biztosan nem indokolhat korlátozást. A gyermek mindenek felett álló érdekét azonban a választási kampány sem írhatja felül, ebbe pedig beletartozik, hogy nem válhat eszközzé a kampányban.

Akár intézményen belül, akár azon kívül kampányolnak gyerekkel, kifogással lehet fordulni a választási bizottsághoz, amit elsőfokon bármelyik választópolgár megtehet, érintettnek sem kell lennie. Ebben segítenek mintabeadványaink: az intézményen belüli visszaéléshez itt, az intézményen kívülihez pedig itt találsz mintát.

Az első fokon eljáró választási bizottság a csatolt hangfelvétel és fénykép alapján sem látta egyértelműnek, hogy a rendvédelmi szervek ténylegesen intézkedtek, és az ajánlásgyűjtést a felszólításuk miatt szakították meg az aktivisták. Sőt, szerintük az sem bizonyított, hogy a helyszínen lévők valóban elhagyták a teret. A kifogást így bizonyítottság hiányára hivatkozva elutasították.

Az MKKP fellebbezett, szerintük a döntés nem felelt meg a választási eljárásról szóló törvény bizonyítási szabályainak, a bizottság nem értékelte a bizonyítékokat, nem hallgatták meg tanúként az önkénteseket és az érintett jelöltet sem. Ezeket az érveket részben osztotta a másodfokon eljáró Nemzeti Választási Bizottság (NVB) is, amikor a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján egyértelműnek találta, hogy az aktivisták kampánytevékenységet kívántak folytatni, és ezt a járőrök megakadályozták. Ennek megállapításához elég volt a hangfelvételen rögzített párbeszéd és az a tény, hogy az aktivisták a felszólítás után elhagyták a helyszínt. Az NVB megváltoztatta az elsőfokú döntést, megállapította, hogy az Országgyűlési Őrség és a Készenléti Rendőrség az aláírásgyűjtő pult felállításának megakadályozásával megsértette a választási eljárásról szóló törvény kampányeszközökre vonatkozó szabályát, és eltiltotta a szerveket a további jogsértéstől.

Az Országgyűlési Őrség maga ismerte el, hogy tévesen értékelték a jogszabályi hierarchiát. Az intézkedés során ugyanis a Kossuth tér használatára vonatkozó speciális szabályokra hivatkoztak, pedig a választási kampány alatt a választási eljárásról szóló törvény rendelkezései irányadók. Ha az utóbbiak lehetővé teszik kampánytevékenység folytatását, azt nem lehet közterület-használati, vagy más, általános szabályokra hivatkozva megakadályozni. A választás kiemelt demokratikus intézmény, ami alapvető fontosságú a közösség számára, és hozzátartozik a kampányolás is. Ha jogszabályokkal megakadályozhatnák, hogy a különböző jelölő szervezetek elérjék a választópolgárokat, akkor az ezzel kapcsolatos esélyegyenlőségi problémák még súlyosabbak lennének.

A Kossuth tér különleges eset, a nemzet főterén a gyülekezési joggal kapcsolatban is speciális szabályokat alkottak – lehet arról is vitatkozni, hogy ezek alkotmányosan rendben vannak-e. Ebben az ügyben azonban az volt a jogszabályi környezet mögött megbújó, fő kérdés, hogy a Kossuth tér látványa, a rend igénye elég-e ahhoz, hogy korlátozzák az ajánlásgyűjtést, a kampányolást, végső soron a választás demokratikus intézményét. A válasz eddig is egyértelmű volt: nem.

Kampányidőszak van, mindenütt látunk plakátokat, pultokat, választási fórumokat. A kampány ilyenkor nagyon erősen jelen van az életünkben, de egy demokráciában ez rendben van: akkor tudunk felelősségteljesen dönteni, ha fizikailag és érzelmileg is elér bennünket. Ennek kevés korlátja lehet: ilyenek az alapvető jogok, konkrét emberek méltósága vagy a gyerekek jogai. A Kossuth tér rendezett látványa biztosan nem. Még ha ez zavarja is néhány polgártársunkat, vagy az Országházban ülő politikusokat, a többség érdeke az, hogy a demokrácia működjön.

Szabó Attila

A legtöbben azt gondolják, hogy a választók akarata a választások végeredményében nyilvánul meg, ám a magyar választási rendszerben már arra is érdemes odafigyelni, hogy a jelöltállításban tükröződik-e ez az akarat. A választás tisztaságára annak is hatása van, ha olyanok válnak jelöltté, akik csak visszaélések árán képesek erre. A választók adataival való visszaélés, a kamujelöltként való indulás több, mint adatvédelmi jogsértés: a választás tisztaságát is veszélyezteti az, aki ennek részese.

Legalább ötszáz érvényes aláírást kell az adott választókerületben összegyűjtenie annak, aki országgyűlési képviselő-jelölt akar lenni. A visszaélések melegágya, hogy a polgárok 2014 óta több jelöltet is ajánlhatnak. A választáson induló jelölteknek és pártoknak meglehetősen lazán kell elszámolniuk a kampánytámogatással, ezért sokaknak megérte kamu- vagy bizniszpártot alapítani. A pénz mellett a másik ok a zavarórepülés: azért is elindulnak kamujelöltek, hogy összezavarják a választókat. Bár a választók egyre tudatosabbak, a mai napig vannak, akik próbálkoznak ezzel: a kamujelöltek sokszor egymás ajánlóíveiről másolják, vagy más forrásból szerzik be az adatokat az induláshoz, esetleg korábbi választásokon bespájzolt adatok átmásolásával csalnak.

Hogyan tudhatom meg, hogy visszaéltek-e az adataimmal?

A választópolgárok ma már egyszerűen, online vagy személyesen is ellenőrizhetik, hogy az adataikkal visszaéltek-e. Ám nem teljesen biztos, hogy ez kiderül, mert a választási irodák a jogszabály szerint csak addig kötelesek ellenőrizni az ajánlásokat, amíg megvan az ötszáz érvényes aláírás. Vagyis ha a csaló jelölt leadott nyolcszáz ajánlást, amiből ötszáz érvényesnek minősül (a hamis ajánlás is érvényes, ha a feltüntetett adatok valósak), a mi ellopott adataink már nem fognak bekerülni a rendszerbe, ha csak ezek után szerepelnek az ajánlóíven.

Mit tehetek, ha ellopták az adataimat?

Ha a lekérdezés nyomán kiderül, hogy az adatainkat ellopták, több dolgot is tehetünk: feljelentést tehetünk a rendőrségen, fordulhatunk a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósághoz (NAIH), és választási kifogást is tehetünk. Az utóbbi eredménye az lehet, hogy a választási bizottság jogsértést állapít meg az adataink jogosulatlan felhasználása miatt. Ez azonban nem vezet a csaló jelölt törléséhez ahhoz a jelölt nyilvántartásba vételét elrendelő határozatot kell megtámadni. Ez egy másik eljárás, amiben az adatlopás kapcsán jogsértést megállapító határozatot bizonyítékként lehet felhasználni. És persze arra is jó a határozat, hogy a nyilvánosságnak meg lehet mutatni, hogy kik élnek vissza az ajánlásokkal.

Hogyan eshet ki egy jelölt, vagy egy lista?

Szűk tere van annak, hogy a nyilvántartásba vett jelölteket lehúzzák a szavazólapról, és ez nem is baj, hiszen így lehet elejét venni annak, hogy önkényesen kizárjanak jelölteket a választásból.

A jelölt nyilvántartásba vételéről az Országgyűlési Egyéni Választókerületi Választási Bizottság (OEVB) dönt, és csak akkor eshet ki, ha ezt a döntést három napon belül megtámadják. Ha a három nap letelt, a jelölt már nem törölhető, bármilyen új bizonyíték kerüljön is elő.

A jelölt törlése akkor történhet meg, ha a fellebbezés nyomán a Területi Választási Bizottság (TVB) megállapítja, hogy annyi érvénytelen ajánlást adott le, hogy az érvényes ajánlásainak száma már nem éri el a szükséges 500-at. 2018-ban például megtámadták az egyik jelölt nyilvántartásba vételét, aminek nyomán kiderült, hogy az általa leadott 510 ajánlásból 9 érvénytelen, de így is maradt 501 érvényes ajánlása, így rajta lehetett a szavazólapon.

Ahhoz, hogy valaki megtámadja egy jelölt nyilvántartásba vételét, érintettség kell. Érintett lehet az a jelölt, aki az adott választókerületben indul, vagy az őt indító párt, de ha összeállnak olyan választópolgárok, akiknek úgy szerepel az ajánlása az íven, hogy nem tudnak róla, akkor ők is érintettnek tekintendők.

Ha egy adott párt jelöltjeinek száma 71 alá csökken, akkor a listát törlik. Akkor is törlik a listát, ha az egyéni jelöltek területi eloszlása nem felel meg a minimumnak, vagyis nincs legalább 14 megyében és Budapesten jelöltje a pártnak.

A jelölt nyilvántartásba vételét követő három napon túl is be lehet nyújtani kifogást arra hivatkozva, hogy ellopták az adatainkat, de ez már nem érinti a jelölt indulását. Így is lehet azonban hatása, ha megjelenik a nyilvánosságban, hogy visszaélés történt.

Milyen okból törölhetnek jelölteket?

Amikor a jelölt benyújtja az ajánlásokat, azok ellenőrzését a választási iroda végzi. Megvizsgálják, hogy az ajánlóíven szereplő adatok mögött valódi, a választókerületben választásra jogosult választópolgár áll-e. Az aláírások eredetiségét azonban nem vizsgálják. A csalás így alapvetően nem szűrhető ki, hiszen elég, ha átmásolják egy valódi választópolgár adatait, és aláírnak a nevében.

A csalás így is kibukhat, kétféleképpen is. Ha a választópolgár a „kit ajánlottam” felület segítségével lekérdezi, hogy hol szerepel az ajánlása, és azt tapasztalja, hogy olyan jelölő szervezetnél, akit nem is ajánlott, akkor nyilatkozhat erről, és ha ezt a nyilatkozatot felhasználják a jelölt nyilvántartásba vétele elleni fellebbezésben, akkor ez az ajánlását érvényteleníti. Egy választópolgár azonban erre hivatkozva csak akkor támadhatja meg érdemben a jelölt nyilvántartásba vételét, ha éppen az övével van meg a szükséges 500 ajánlás. Ha viszont jelezték valamelyik jelöltnek, vagy jelölő szervezetnek a visszaélést, akkor az a nyilatkozatokat összegyűjtve már érdemben felléphet a visszaéléssel szemben.

A másik lehetőség, ha az OEVB betekint az ajánlóívekbe, és bizonyos anomáliákat tapasztal. Ez történt például abban a 2022-es ügyben, amelyben az OEVB megvizsgálta a Normális Élet Pártja jelöltjének íveit, és arra jutott, hogy a választási iroda által érvényesnek talált 505 ajánlásból negyven érvénytelen, így valójában csak 475 érvényes ajánlással rendelkezett a jelölt. Az OEVB úgy jutott erre a következtetésre, hogy megvizsgálta azokat az ajánlásokat, amelyek több jelölt ívein is szerepeltek, és azt tapasztalta, hogy az aláírások teljesen eltérnek egymástól, így ezeket érvénytelennek nyilvánította. Az érvénytelenítés oka lehet az, ha két különböző párt ívein ugyanabban a sorrendben szerepelnek az aláírások, vagy ha ugyanaz az elírás szerepel az íveken. Ezek ugyanis arra utalnak, hogy az íveket lemásolták. Itt érdemes megjegyzeni, hogy – 2022-höz hasonlóan – a TASZ-hoz idén is a Normális Élet Pártja jelöltjei kapcsán érkezik a legtöbb panasz.

Az ívekbe azonban csak az OEVB tagjai tekinthetnek be, tehát nagyrészt rajtuk múlik, hogy nyakon lehet-e csípni az ajánláshamisítókat. Másrészt a Kúria gyakorlata az, hogy ha a fellebbezés benyújtása után derül ki – például mert egy választópolgár jelzi –, hogy vannak még érvénytelen ajánlások, akkor azt már nem fogja a bíróság figyelembe venni.

Döbrentey Dániel, Mécs János

Tavaly novemberben fontos ítélet született az Európai Unió Bíróságán (EUB) egy házaspár ügyében. A pár azonos nemű, lengyel, illetve lengyel-német állampolgárságú tagjai az Európai Unión belüli szabad mozgás jogával élve költöztek Németországba, ahol 2018-ban házasságot kötöttek. Később visszaköltözésük után a lengyel hatóságok megtagadták a házasság anyakönyvezését arra hivatkozva, hogy a lengyel jog kizárólag férfi és nő közötti házasságot ismer el.

A panaszosok szerint a házasság elismerésének hiánya számos élethelyzetben – például öröklés, egészségügyi döntések vagy adózás terén – jogbizonytalansággal jár. Egy másik jogi fórum, az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) korábban már több döntésében megállapította, hogy a lengyel jog sérti az azonos nemű párok családi élethez való jogát, mert nem biztosít számukra semmilyen jogi elismerési formát. Ennél még a magyar szabályozás is előrébb jár, amely legalább a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét ismeri.

Az EUB lényegében megerősítette az EJEB korábbi döntéseit azzal, hogy kimondta: Lengyelország nem tagadhatja meg egy másik uniós tagállamban – jelen esetben Németországban – jogszerűen megkötött házasság elismerését. Az ítélet rögzíti azt is, hogy az uniós jog egyik alapelvét képező szabad mozgás joga magában foglalja a családi élethez való jog védelmét is. Azonban míg az EJEB döntései nem hoztak érdemi változást Lengyelországban, az EUB ítélete nyomán az uniós jog érvényesítésére erősebb eszközök állnak rendelkezésre.

Az Európai Unió Bírósága ritkán, bár egyre gyakrabban dönt alapvető jogot érintő kérdésekben. Ám amikor ez a testület úgy dönt, hogy a szabad mozgás elé nem lehet szükségtelen korlátot állítani, azt nem azért teszi, mert ez alapvető jog, hanem azért, mert a közös piac működése tartja egyben az Európai Uniót, ennek pedig alapfeltétele – a tőke, az áruk és a szolgáltatások mellett – a személyek, azaz tulajdonképpen a munkaerő szabad mozgása.

Egy meleg pár szabad mozgását nyilvánvalóan akadályozza, ha valamelyik tagállamban nem tud megfelelő jogi elismertség mellett élni, így ott nem tud munkát vállalni, vagy vállalkozást indítani sem. Az EUB döntését megalapozó jogszabály mögött meghúzódó politikai érv tehát nem emberi jogi jellegű, hanem haszonelvű. Persze vannak esetek, amikor a szabad mozgás korlátozható – például közrendi, közegészségügyi, közbiztonsági okból, de ha egy ember vagy egy család mozgása nem jelent ilyen veszélyt, akkor azt kell feltételezni, hogy hasznosak a közösségnek. Tehát amikor a lengyel pár visszaköltözik Lengyelországba, akkor ők ott a munkájukkal és aktivitásukkal Lengyelországnak, és a teljes Európai Uniónak hoznak hasznot. Ennek a korlátozása mindenkinek rossz, amellett, hogy diszkriminatív.

David Graeber és David Wengrow a The Dawn of Everything című könyvükben rámutatnak, hogy a szabad mozgás nem csak a piacnak jó, sőt, elsősorban nem a piacnak jó. Szerintük az emberiség a története során addig tudott igazán szabadon, jól és demokratikusan élni, amíg mindenki számára megvolt a reális lehetősége annak, hogy elhagyja azt a helyet, ahová született. Mint írják, a társadalmi szabadság alapvető formái közé tartozik

1. a környezetünkből való elköltözés vagy áttelepülés szabadsága;

2. mások utasításainak figyelmen kívül hagyása vagy azoknak való megtagadása szabadsága; és

3. teljesen új társadalmi valóságok kialakításának, vagy különböző valóságok közötti váltakozásnak a szabadsága.

Ráadásul az első két szabadság – az áttelepülés és a parancsok megtagadása – gyakran az alapját képezi a harmadik, kreatívabb szabadságnak.

A szabad mozgás tehát önmagán túlmutat: nem csak a közös piac létrejöttének és erősödésének tesz jót, hanem annak is, hogy egy új, jobb világot tudjunk magunknak teremteni. A szabad mozgás lehetővé teszi, hogy ha nem elfogadható egy rendszer, akkor lábbal szavazzunk, de azt is, hogy ha a hazánkban teendő van, akkor hazamehessünk akkor is, ha az ott meglévő konvencióknak nem felelünk meg. A szabad mozgás joga az, ami nem hagyja, hogy autoriter, antidemokratikus strukturák örökre fennmaradhassanak. Ezért is jár mindenkinek.

Szabó Attila

Nyitókép: Pexels / Gintare K.

Nem pusztán kommunikációs túlkapás, és a személyes adatokkal való bánásmód kérdésén is túlmutat az, ami a gyöngyösi Lázárinfó körül zajlik: a kormány viselkedése és lépései bénítólag hatnak a közéleti részvételre. Különösen súlyosan érinti ez azt a választói csoportot, a romákat, akik a leginkább ki vannak szolgáltatva az államnak. Pedig a politikusoknak épp irántuk lenne a legnagyobb felelősségük.

A gyorsan eszkalálódó botrányban a kormányzati propaganda – állítólagos bűnügyi adataikra hivatkozva – „bűnözőknek” bélyegezte azokat, akik Lázár János gyöngyösi fórumán tiltakoztak az ellen, hogy a miniszter a romák társadalmi szerepét leginkább a vécépucolásban látja. Miközben a sajtó alapvető kérdéseket tett fel arról, hogy honnan kerültek a kormányhoz ilyen adatok, a hatalom a történtek jogszerűségét firtató újságírókat is a bűnözés és az erőszak oldalára sorolta.

Bodrogi Bea jogász a Telexen amellett érvelt, hogy a bűnügyi adatok a magyar jog szerint különösen védett személyes adatnak minősülnek, amelyekhez politikusoknak nem szabad hozzáférniük, nyilvánosságra hozataluk pedig semmi szín alatt nem igazolható a politikai kampánnyal, illetve a szólásszabadságra hivatkozással. Bodrogi a cikke végén hangsúlyozza: nem az a kérdés, ki áll a bűnözés ellen vagy mellett, hanem az, hogy a hatalom jogszerűen jár-e el. A bűnügyi adatok politikai fegyverként való használata alapjogokat sért, és visszatartja a polgárokat a közéleti részvételtől. Különösen súlyos, hogy az adatvédelmi hatóság ezt érdemi fellépés nélkül hagyja. Mindez rendkívül veszélyes üzenetet küld a választási kampányidőszak kezdetén: azt, hogy a megszólalásnak ára lehet.

A jog „dermesztő hatásnak” (chilling effect) nevezi azt, amikor az állam, vagy a hatalom birtokosai olyan félelmet keltenek, ami miatt az emberek nem mernek élni az alapvető jogaikkal. Nem kell, hogy szankció érje őket, az sem, hogy személyesen próbálják lecsendesíteni a polgárokat: a hangulat válik olyanná, hogy egyre kevesebben mernek megszólalni. A hangulat általános megdermesztése mellett, az elmúlt években persze voltak konkrét szankciók is, csak hogy néhányat említsünk: a demonstráción résztvevők bírságolása elveszi a kedvet a gyülekezéstől, az internetes gyűlöletkeltés kriminalizációja az online kritikától, a szakmai kritikát megfogalmazó köztisztviselők elbocsátása az ellenvélemény kinyilvánításától.

A bűnügyi adatok lobogtatásának ugyanez a hatása: azt üzeni, hogy aki kérdez, tiltakozik, kritikát fogalmaz meg, arról kiderülhet valami, a fotóját az egész ország látni fogja, még az is előfordulhat, hogy „téves” adatok keringenek majd róla a nyilvánosságban. A Gyöngyösön tiltakozókkal példát statuálnak: ne merj nyilvánosan kritikusnak lenni, mert pellengérre állítanak.

A demokratikus választás elengedhetetlen feltétele az aktív, vitázó állampolgár. Ha a hatalom azt sugallja, hogy a közéleti részvétel személyes kockázattal járhat, akkor nem pusztán egyes jogok sérülnek, hanem maga a választás szabadsága és tisztességessége válik kétségessé. Aki fél, az nem kérdez, nem szólal meg, nem megy el fórumra – végső soron nem vesz részt a közéletben, pedig egy demokráciában a cél az lenne, hogy minél többen merjenek kérdezni és számon kérni.

Ez a dermesztő hatás aránytalanul súlyosan érinti az erőforráshiányos, sérülékeny csoportokat, Magyarországon különösen a roma közösségeket. Közvetlen veszélynek vannak kitéve azok, akik a közmunka vagy más támogatás miatt jobban függenek az államtól, eleve gyakrabban kerülnek a hatóságok látókörébe, rosszabb a jogérvényesítési esélyük, jellemzően szegények és rosszabb munkájuk van, rosszabb körülmények között élnek és a társadalmi előítéletek miatt könnyebben megbélyegezhetők. Ha a hatalom velük szemben ilyen dermesztő hatású eszközökhöz nyúl, a hallgatás számukra magától értetődő döntéssé válik.

Romának lenni a függőségi viszonyokon túl is nehéz Magyarországon. A feléjük irányuló többségi attitűdöt a bőrükön érzik, a nyilvánosság elé kiállástól való szorongás bénítóbb számukra. Akik ezt áttörik és meg mernek szólalni, tiszteletet érdemelnek. Pont azokat hallgattatja most el az állam, akiknek a hangját a legjobban fel kellene erősíteni: akik a közéletet kevésbé merik és tudják formálni.

Azzal kapcsolatban, ami a gyöngyösi fórum után történt, nem elegendő azt vizsgálni, hogy történt-e formálisan jogsértés, hanem azt is meg kell nézni, hogy a kormányzati fellépés alkalmas-e arra, hogy elrettentse a polgárokat a jogaik gyakorlásától. Különös felelősségük van ebben a politikusoknak és az állami szerveknek. A közhatalmat gyakorlók – sem Lázár, sem az adatvédelmi hatóságot irányító Péterfalvi Attila – nem átlagos megszólalók. Szavaiknak, tetteiknek, intézkedéseiknek, vagy ezek hiányának súlya van. Intézményi erő áll mögöttük, és képesek félelmet kelteni pusztán a pozíciójuknál fogva. Amikor politikusok bűnügyi adatokat használnak fel retorzióként, azzal nemcsak jogot sértenek, de aktívan rombolják a közéleti részvétel feltételeit is. Különösen azok számára, akiket az államnak minél erősebben be kellene vonnia a közéletbe.

Szabó Attila

2020 őszén a Magyar Narancs tényfeltáró cikket közölt a Barabás család látványos meggazdagodásáról. Az „Avalon sötét lovagjai” címmel megjelent írás azt vizsgálta, hogyan vált a miskolci család alig másfél évtized alatt az ország egyik legbefolyásosabb üzleti szereplőjévé, és ebben milyen szerepük volt az állami támogatásoknak.

Az újságíró a szakmai normáknak megfelelően, a cikk megjelenése előtt kérdéseivel megkereste a Hell Energy tulajdonosait. Válaszok helyett azonban a szerkesztőség egy olyan ügyvédi felszólító levelet kapott, amelyben Barabásék megtiltották a velük kapcsolatos bárminemű információ közzétételét és követelték, hogy küldjék el nekik a cikket. Arra az esetre, ha a szerkesztőség ennek nem tenne eleget, súlyos szankciókkal járó jogi eljárásokat helyeztek kilátásba.

Az újság nem engedett a nyomásnak, a cikk megjelent, majd évekig tartó jogi küzdelem vette kezdetét.

A cégtulajdonosok nem helyreigazításért pereltek, nem vitatták a cikk egyetlen pontját sem. Ehelyett a személyes adataik védelmére hivatkozva azt állították, hogy a Magyar Narancs eleve nem gyűjthette volna össze és nem hozhatta volna nyilvánosságra a róluk szóló információkat, főleg úgy, hogy a publikálás előtt nem kaptak részletes, személyre szóló tájékoztatást az összegyűjtött adatokról. Nem a cikk tartalmát, a leírtak valóságát támadták, hanem azt, hogy a valóság eljuthatott az olvasókhoz.

A per tétje viszont jóval nagyobb volt egyetlen cikk sorsánál: arról szólt, hogy mi maradhat meg a tényfeltáró újságírásból Magyarországon a GDPR korszakában.

Ez a jogvita zárult le néhány hete a Fővárosi Ítélőtábla jogerős döntésével.

A GDPR tényleg fenyegeti a tényfeltáró újságírást?

A GDPR-t nem fegyvernek, hanem védőpajzsnak szánták: hogy megvédje az emberek magánszféráját azzal, hogy szigorú szabályok közé szorítja a személyes adatok kezelését, garantálva, hogy az emberek láthassák, ki mit tud róluk és milyen célból, és hatékonyan érvényesíthessék jogaikat azokkal szemben, akik jogsértő módon kezelnek róluk adatokat.

Csakhogy a sajtó egészen más logika szerint működik, mint azok az adatkezelők, amelyekre a GDPR szabályait eredetileg szabták. A sajtó nem úgy kezeli a személyes adatokat, mint például a bankok, a biztosítók vagy az óriás tech-cégek. A Google vagy a Facebook üzleti modellje adatbázisokra épül: adatok gyűjtésére, elemzésére, rendszerezésére, hosszú távú tárolására és újrahasznosítására. Ezt kifejezetten indokolt a GDPR szigorú átláthatósági és ellenőrzési szabályai szerint korlátozni.

A sajtó munkájában viszont az adatgyűjtés nem önálló cél, hanem a közérdekű tájékoztatás eszköze. Az oknyomozó újságíró nem csupán adatbázist épít, hanem egy történetet rekonstruál. Az adatok itt mindig egy kirakós darabkái. Ha ebben a folyamatban az újságírónak már a publikálás előtt fel kellene tárnia, hogy min dolgozik és mit tud, az a történet végét jelentené még azelőtt, hogy az megszületne. Ha pedig attól kell tartania, hogy a történet publikálásával költséges jogi csatározásban találja magát még akkor is, ha minden szó igaz, amit leírt, lehet, hogy inkább hozzá sem kezd a tényfeltáráshoz.

A Hell Energy tulajdonosai pedig éppen ezt használják ki.

Mi Barabásék stratégiája?

A tényfeltáró újságírás nem működik személyes adatok kezelése nélkül. Ha ezt az elkerülhetetlen adatkezelést kellően terhessé és kockázatossá teszik, akkor a róluk szóló cikkek jó eséllyel el sem készülnek, vagy az asztalfiók mélyén végzik, mert a szerkesztőségek inkább nem kockáztatnak a megjelentetésükkel. Innen nézve megéri mértéktelen erőforrásokat ölni akár olyan jogi eljárásokba is, amik eleve nyerhetetlennek látszanak. Már az eljárások megindítása is eléri a célját: leterheli a szerkesztőségeket, elbizonytalanítja az újságírót, ezzel visszatartó hatást gyakorol a tényfeltáró munkára.

Van erre ellenszer?

2020-ban, amikor a Magyar Narancs cikke megjelent, a hazai jogi környezet még kifejezetten kedvezett ennek a stratégiának. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) jogértelmezése különösen kedvezett azoknak, akik adatvédelmi érvekkel akarták kockázatossá tenni a róluk szóló cikkek megjelentetését – függetlenül attól, hogy az adott cikk közérdekű volt-e, illetve hogy a benne foglalt állítások igazak voltak-e. A hatóság abból indult ki, hogy a jogalkotó nem alkotott kivételes szabályokat a sajtóra nézve, ezért a GDPR szerinti adminisztratív kötelezettségeket maradéktalanul alkalmazni kell az újságírói adatkezelésre is. Ebből kifolyólag a személyes adatokat tartalmazó cikkek publikálása előtt az érintetteket tájékoztatni kell az adatkezelésről, így a konkrét kezelt adatokról is.

Gyors és látványos megoldást erre a helyzetre csak az hozhatott volna, ha a jogalkotó kifejezetten mentesíti a sajtót a tényfeltáró újságírást akadályozó részletes, személyre szabott tájékoztatási kötelezettség alól és elegendő a honlapon közzétett, általános adatkezelési tájékoztató. Ilyen szabályozás azonban nem született, így maradt a pereskedés fárasztó, lassú és költséges útja, amely többnyire csak apró elmozdulásokat hoz.

A Magyar Narancs ügyben megszületett jogerős ítélet azonban fordulatot hozott.

Miért mérföldkő az ítélőtábla döntése?

Azt már több ügyben (így azokban a perekben is, amelyeket Bige László, illetve Barabásék indítottak a Forbes ellen) kimondattuk a bíróságokkal, hogy közérdeklődésre számot tartó sajtócikkek esetében a személyes adatok védelme nem válhat az újságírás akadályává.

Odáig azonban nem mentek el ezek a döntések, hogy kifejezetten mentesítsék a sajtót az újságírói működéssel összeegyeztethetetlen kötelezettségek alól. Ebben hozott valódi áttörést a Fővárosi Ítélőtábla döntése.

Az ítélőtábla is abból indult ki, hogy nem születtek a sajtóra vonatkozó kivételszabályok, de szerinte ezt nem úgy kell értelmezni, hogy a GDPR szabályai felülírják a sajtószabadságot. Ellenkezőleg, a szabályozás hiányából szerinte éppen az következik, hogy fenn kell tartani a sajtószabadságnak azt a kiemelt védelmét, amit az Alkotmánybíróság szilárd gyakorlata megkövetel. Ebből következően a GDPR alkalmazása során mindig úgy kell eljárni, hogy az ne akadályozza és ne hátráltassa a sajtó alkotmányos küldetésének teljesítését: a közérdeklődésre számot tartó információk eljuttatását a nyilvánossághoz. Ezzel az ítétőtábla nem tagadja az érintettek jogait, hanem a sajtószabadságra figyelemmel jelöli ki azok érvényesülésének határait.

Ezzel a bíróság kivezető utat talált egy jogi zsákutcából: megmutatta, hogy a GDPR nem a sajtószabadság korlátja, hanem csak olyan keretek között alkalmazható, amelyek nem lehetetlenítik el a tényfeltáró újságírást.

Akkor most már elmúlt a veszély?

A mostani ítélet még biztosan nem a történet vége, de fontos fordulópont. Ha ugyanis az itt megjelenő értelmezés a joggyakorlatban megszilárdul, az érdemben kikezdi a sajtó elhallgattatását célzó stratégiát. Ez most várhatóan el fog dőlni, mert Barabásék kezdeményezésére az ítélet a Kúria elé került, így az ügyben precedens értékű ítélet születhet.

Perczel Léna, Vissy Beatrix

Friedrich Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete című művében a család és az állam kapcsolatát vizsgálja a gazdasági fejlődéssel, és különösen a magántulajdon kialakulásával. Abból indul ki, hogy sem a család, sem az állam nem örök intézmény: mindkettő történetileg alakult ki, és mindig az adott társadalmi-gazdasági rendhez igazodott. Antropológiai kutatásokra támaszkodva azt állítja, hogy a történelem korai szakaszaiban a közösségi tulajdon és az anyai leszármazáson alapuló rokonság dominált, ám a gazdasági fejlődés, különösen az állattenyésztés és a földművelés révén a vagyon és a hatalom fokozatosan a férfiak kezében koncentrálódott. Ez teremtette meg a magántulajdon alapját, vele együtt pedig a patriarchális családokon alapú berendezkedést. Dávid-Berett Tamás ugyanerről ír A patriarchátus természetrajza című könyvében.

Engels szerint az állam akkor jött létre, amikor a társadalom már nem volt képes a közös érdek alapján működni, és szükség lett egy olyan hatalmi szervezetre, ami az uralkodó osztály gazdasági érdekeit védi – mindenekelőtt a magántulajdont, és ehhez kapcsolódóan a patriarchális családot. Az állam így az uralom fenntartásának eszközévé válik, ami fenntartja és intézményesíti a tulajdonviszonyokból eredő egyenlőtlenségeket.

A mai állam is pont erre szolgál: fenntartja azt, ami a fent lévőknek jó, a szociális, gondoskodási rendszereket pedig leépíti, és az elvégzendő feladatokat ráteszi a polgáraira. A fent lévők ezt jobban bírják, a lent lévők pedig egészségileg és mentálisan is beleroppannak. Ami persze végül majd a fent lévőket is lerántja.

Ma már ott tartunk, hogy a család is felbomlóban van. Talán még nem is tudjuk, hogy ez pontosan miért történik, mi az a társadalmi, kulturális változás, ami ide vezet. Dávid-Berett Tamás szerint a klímaváltozás még fel is gyorsíthatja ezt a folyamatot, hiszen sokkal nagyobb léptékben van szükség a családokon túlmutató összefogásra, mint korábban.

Albert Fruzsina szociológus és kollégái egyértelműen kimutatták, hogy ma már a magyar társadalomban is egyre fontosabbak a barátok, és egyre inkább háttérbe szorul a család szerepe. Ha azt kérdezzük az emberektől, hogy kik a legfontosabb bizalmasaik, ma már egyre kevésbé említik a rokonokat, és egyre inkább a barátokat. Albert arra is rámutat, hogy inkább az iskolázottabb, magasabb jövedelmű, fiatalabb, a munkaerőpiacon aktív embereknek vannak barátaik: nekik valószínűleg több idejük és anyagi lehetőségük van a barátságok ápolására.

Úgy látszik tehát, hogy a család a történelem előrehaladtával kezd veszíteni a fontosságából. Ennek ellenére a magyar Alaptörvény és a rá épülő jogszabályok szeretnék megőrízni a család elsőbbségét. Néhány éve még a szociális törvénybe is beleírták, hogy az önmagukról gondoskodni nem képes elesettekért elsősorban a családjuk felel. Az erről nyilatkozó államtitkár szerint „a kommunizmus öröksége volt még az a szemléletmód, hogy a szociális problémákat az állam oldja meg, ez persze álságos és tarthatatlan volt”. Pedig, mint látjuk, az is tarthatatlan, hogy a széthulló családokra teszik ezt a terhet.

Ez a szemléletmód eredményezi a gyermekek otthongondozási díja (gyod) nevű szociális támogatás körüli nehézségeket is. Az állam azért fizet gyod-ot az erre jogosultaknak, hogy lássák el ők a magatehetetlen gyermekeiket, családtagjaikat. Ezzel az állam azt is mondja, hogy ő nem fogja biztosítani az ellátást.

De az állam még ebben is félszívű, és akit csak lehet, kizár a rendszerből. Mindezt egyébként azért, mert – az ideológiával összhangban – sem egészségügyre, sem gondoskodásra nem akar költeni.

Csakhogy a család már régen nem elég erős ahhoz, hogy ezeket a problémákat állami támogatás nélkül oldja meg, az állam pedig tudatosan leveti magáról ezt a terhet és arra hivatkozik, hogy a család és a nemzet az együttélés legfontosabb keretei.

Persze, lehet cél a családok megerősítése, de akkor komoly vállalásokat is kellene tennie az államnak: kevesebb munkaidő, magasabb családi pótlék, kevesebb megosztó és polarizáló üzenet az államtól, egyénre és családokra szabott oktatási rendszer, a nehézségekkel küzdő gyerekek fokozottabb támogatása, könnyebben, kiszámíthatóbban, diszkrimináció nélkül elérhető gyod.

Az Alkotmánybíróságnak most épp azt kell eldöntenie, hogy kizárható-e valaki a gyod-ból azért, mert nem szülőként, hanem testvérként gondozza azokat a már régóta felnőtt, súlyosan beteg és tartós fogyatékossággal élő hozzátartozóit, akiket korábban a szüleik gondoztak egy életen át.

Ebben az ügyben az Alkotmánybíróság legfeljebb annyit mondhat ki, hogy hátrányosan különbözteti meg a szülőkhöz képest a többi gondoskodó családtagot az a szabály, ami a szülőkön kívüli hozzátartozóknak három hónapos határidőt szab a gyod iránti kérelmük előterjesztésére. A szülők esetében nincs ilyen jogvesztő határidő, ők a gyod-ot bármikor igényelhetik a feltételek megléte esetén. Pedig a gondozási feladat azonos, az igényelt ellátás azonos, a védeni kívánt alkotmányos érdek – a súlyosan fogyatékos gyermek folyamatos gondozásának támogatása – azonos, a szabály ezért diszkriminatív, mondja az Alkotmánybíróság.

Beszédes azonban, hogy az ügyben nem került elő az Alaptörvény VI. cikke, ami a családi élethez való jogot védi, és az Alaptörvény XIX. cikke sem, ami szerint az állam arra törekszik, hogy polgárainak szociális biztonságot nyújtson. Pedig ezeknek a szempontoknak is volna itt helye.

Az állami segítség hiánya nem erősebb családokhoz vezet, hanem a családok széteséséhez, kimerüléséhez, a gondoskodást vállalók korai lerobbanásához, halálához. A szociális törekvések nem az állam erejét növelik a családok rovására, hanem a családokat erősítik az állam segítségével. Ez az alkotmányos természetű érvelés hiányzik a közbeszédből.

Ha az állam valóban tenni akar a családok szétesése ellen, akkor segítenie kellene, nem kizárni embereket a támogatásból, hanem minél inkább bevonni őket abba. Ez vezethetne az erősebb nemzet, vagy inkább az erősebb közösségek irányába is.

Azt is lehet mondani, hogy a családokat csak békén kell hagyni, és az állam költsön minél kevesebbet, de ennek az ára a szétesés, a rászorulók magukra hagyása. Ez a tendencia pedig előbb-utóbb azokat is eléri, akik nem szorulnak rá, mert a legnehezebb helyzetben lévő családok és emberek gyengülése végül a teljes közösséget, a nemzetet is lefelé fogja húzni.

Szabó Attila

Egy híres mondás szerint a bíróságnak nincs hadserege.

Ez arra utal, hogy a bírósági döntések végrehajtása végső soron a végrehajtó hatalom együttműködésén múlik. Az alkotmányban lefektetett szabályok hivatottak arra, hogy érvényt szerezzenek ezeknek a döntéseknek, de végső soron a végrehajtó hatalmon, és egészen konkrétan az állam fegyveres erőin múlik, hogy az alkotmány szabályait betartják-e. Mindebből viszont nem az következik, hogy a bíróságok gyengék lennének, hanem azt, hogy más típusú erőt testesítenek meg: a gondolkodás, az érvelés, az értelmezés erejét.

Ha a demokratikus alapszabályoktól eltávolodó politikai környezetben vizsgáljuk az alkotmánybíráskodás szerepét, az elsősorban nem abban áll, hogy megakadályozza a jogellenes döntéshozatalt, hanem abban, hogy a társadalmat gondolkodóvá, önreflektívvé tegye, akár a rossz döntései révén is. Egy-egy ügyben – például a menekültpolitika, vagy a sajtószabadság kapcsán – a bíróságok képesek arra, hogy a társadalmi vitában a különböző oldalakat érvekkel lássák el, és magasabb szintre emeljék a politikai-társadalmi viták racionalitását. Az Alkotmánybíróság nem akkor működik jól, ha minél több törvényt megsemmisít, hanem akkor, ha érveket ad a politikai közösség kezébe, olyan szellemi kereteket teremt, amelyben a politikusok, a bírák és a polgárok gondolkodni tudnak arról, mit jelent az alkotmányosság, milyen közös szabályokat tudnak elfogadni.

Persze Magyarországon a tizenöt éve kétharmados többségben lévő hatalom mára megoldotta, hogy az Alkotmánybíróság ezt a szerepét se töltse be – legfeljebb akkor, ha egy ügynek sem ideológiai, sem politikai, sem költségvetési tétje nincs.

De még így sem reménytelen a helyzet: az álságos érvek is megmozgathatják a valódi, értékalapú politikai gondolkodást. Az ilyen érvek mentén született döntéseket pedig nem elemezni és elfogadni kell, hanem azokon keresztül bemutatni, ha a hatalom ostoba, és észszerűbbet, okosabbat, méltányosabbat, értékesebbet mutatni nála.

A hatalom akkor válik igazán veszélyessé, ha nem marad senki, aki el tudná magyarázni a társadalom számára, hogy mit is csinál. Az alkotmánybíráskodás legnagyobb tétje nem az, hogy ki győz egy ügyben, hanem az, hogy marad-e tere a racionális gondolkodásnak, ahol még van értelmük az érveknek, kérdéseknek és kételyeknek.

Hosszú távon ezért elengedhetetlen, hogy az alkotmánybíráskodás átlátható, vitára nyitott és társadalmilag beágyazott legyen. Nyilvános tárgyalásokra, szakmai meghallgatásokra, aktív kommunikációra lenne szükség, hogy az érvelések a közös politikai tér részévé váljanak. Magyarországon ennek épp az ellenkezője zajlik: az Alkotmánybíróság egyre inkább elszigetelt, a döntései ritkán vitathatók meg érdemben, és a bírák érvelései alig számonkérhetők.

A diskurzus kinyitásához közérthetővé kell tenni az alkotmányos vitákat: ha minél többen tudják követni azt, hogy ezek miről szólnak, akkor észszerűbben, tartalmasabban és talán békésebben tudunk vitatkozni például arról, hogy miért nem szabad visszahozni a halálbüntetést, vagy miért kell többet tűrnie egy közügy érintettjének.

Ezekről a kérdésekről már az általános iskolában kellene beszélni, hogy az alkotmányos viták megtestesítsék a társadalmi gondolkodást. Mivel ez sajnos a legtöbbek számára kimaradt, így az ezeket az ügyeket értők számára feladat, hogy az alkotmányos viták nyelvét fordítsák le a hétköznapi politikai diskurzus nyelvére. Mondják el, hogy milyen értékek rejlenek a hatalom egyes intézkedései mögött.

Szabó Attila