Amit az állam csinál a szociális ellátással, az a családok és a nemzet széteséséhez vezet

Hosszú ideje zajlik az a folyamat, melynek során az állam igyekszik csökkenteni saját szerepét a szociális ellátásban, és felértékelni a családét. Ez a törekvés a jogszabályokban is megjelenik, és kézzelfogható következményei is vannak, csakhogy a család már nem az a család, amit az ideológiailag motivált jogalkotó elképzel, így nem is képes az állam helyére lépni.

Friedrich Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete című művében a család és az állam kapcsolatát vizsgálja a gazdasági fejlődéssel, és különösen a magántulajdon kialakulásával. Abból indul ki, hogy sem a család, sem az állam nem örök intézmény: mindkettő történetileg alakult ki, és mindig az adott társadalmi-gazdasági rendhez igazodott. Antropológiai kutatásokra támaszkodva azt állítja, hogy a történelem korai szakaszaiban a közösségi tulajdon és az anyai leszármazáson alapuló rokonság dominált, ám a gazdasági fejlődés, különösen az állattenyésztés és a földművelés révén a vagyon és a hatalom fokozatosan a férfiak kezében koncentrálódott. Ez teremtette meg a magántulajdon alapját, vele együtt pedig a patriarchális családokon alapú berendezkedést. Dávid-Berett Tamás ugyanerről ír A patriarchátus természetrajza című könyvében.

Engels szerint az állam akkor jött létre, amikor a társadalom már nem volt képes a közös érdek alapján működni, és szükség lett egy olyan hatalmi szervezetre, ami az uralkodó osztály gazdasági érdekeit védi – mindenekelőtt a magántulajdont, és ehhez kapcsolódóan a patriarchális családot. Az állam így az uralom fenntartásának eszközévé válik, ami fenntartja és intézményesíti a tulajdonviszonyokból eredő egyenlőtlenségeket.

A mai állam is pont erre szolgál: fenntartja azt, ami a fent lévőknek jó, a szociális, gondoskodási rendszereket pedig leépíti, és az elvégzendő feladatokat ráteszi a polgáraira. A fent lévők ezt jobban bírják, a lent lévők pedig egészségileg és mentálisan is beleroppannak. Ami persze végül majd a fent lévőket is lerántja.

Ma már ott tartunk, hogy a család is felbomlóban van. Talán még nem is tudjuk, hogy ez pontosan miért történik, mi az a társadalmi, kulturális változás, ami ide vezet. Dávid-Berett Tamás szerint a klímaváltozás még fel is gyorsíthatja ezt a folyamatot, hiszen sokkal nagyobb léptékben van szükség a családokon túlmutató összefogásra, mint korábban.

Albert Fruzsina szociológus és kollégái egyértelműen kimutatták, hogy ma már a magyar társadalomban is egyre fontosabbak a barátok, és egyre inkább háttérbe szorul a család szerepe. Ha azt kérdezzük az emberektől, hogy kik a legfontosabb bizalmasaik, ma már egyre kevésbé említik a rokonokat, és egyre inkább a barátokat. Albert arra is rámutat, hogy inkább az iskolázottabb, magasabb jövedelmű, fiatalabb, a munkaerőpiacon aktív embereknek vannak barátaik: nekik valószínűleg több idejük és anyagi lehetőségük van a barátságok ápolására.

Úgy látszik tehát, hogy a család a történelem előrehaladtával kezd veszíteni a fontosságából. Ennek ellenére a magyar Alaptörvény és a rá épülő jogszabályok szeretnék megőrízni a család elsőbbségét. Néhány éve még a szociális törvénybe is beleírták, hogy az önmagukról gondoskodni nem képes elesettekért elsősorban a családjuk felel. Az erről nyilatkozó államtitkár szerint „a kommunizmus öröksége volt még az a szemléletmód, hogy a szociális problémákat az állam oldja meg, ez persze álságos és tarthatatlan volt”. Pedig, mint látjuk, az is tarthatatlan, hogy a széthulló családokra teszik ezt a terhet.

Ez a szemléletmód eredményezi a gyermekek otthongondozási díja (gyod) nevű szociális támogatás körüli nehézségeket is. Az állam azért fizet gyod-ot az erre jogosultaknak, hogy lássák el ők a magatehetetlen gyermekeiket, családtagjaikat. Ezzel az állam azt is mondja, hogy ő nem fogja biztosítani az ellátást.

De az állam még ebben is félszívű, és akit csak lehet, kizár a rendszerből. Mindezt egyébként azért, mert – az ideológiával összhangban – sem egészségügyre, sem gondoskodásra nem akar költeni.

Csakhogy a család már régen nem elég erős ahhoz, hogy ezeket a problémákat állami támogatás nélkül oldja meg, az állam pedig tudatosan leveti magáról ezt a terhet és arra hivatkozik, hogy a család és a nemzet az együttélés legfontosabb keretei.

Persze, lehet cél a családok megerősítése, de akkor komoly vállalásokat is kellene tennie az államnak: kevesebb munkaidő, magasabb családi pótlék, kevesebb megosztó és polarizáló üzenet az államtól, egyénre és családokra szabott oktatási rendszer, a nehézségekkel küzdő gyerekek fokozottabb támogatása, könnyebben, kiszámíthatóbban, diszkrimináció nélkül elérhető gyod.

Az Alkotmánybíróságnak most épp azt kell eldöntenie, hogy kizárható-e valaki a gyod-ból azért, mert nem szülőként, hanem testvérként gondozza azokat a már régóta felnőtt, súlyosan beteg és tartós fogyatékossággal élő hozzátartozóit, akiket korábban a szüleik gondoztak egy életen át.

Ebben az ügyben az Alkotmánybíróság legfeljebb annyit mondhat ki, hogy hátrányosan különbözteti meg a szülőkhöz képest a többi gondoskodó családtagot az a szabály, ami a szülőkön kívüli hozzátartozóknak három hónapos határidőt szab a gyod iránti kérelmük előterjesztésére. A szülők esetében nincs ilyen jogvesztő határidő, ők a gyod-ot bármikor igényelhetik a feltételek megléte esetén. Pedig a gondozási feladat azonos, az igényelt ellátás azonos, a védeni kívánt alkotmányos érdek – a súlyosan fogyatékos gyermek folyamatos gondozásának támogatása – azonos, a szabály ezért diszkriminatív, mondja az Alkotmánybíróság.

Beszédes azonban, hogy az ügyben nem került elő az Alaptörvény VI. cikke, ami a családi élethez való jogot védi, és az Alaptörvény XIX. cikke sem, ami szerint az állam arra törekszik, hogy polgárainak szociális biztonságot nyújtson. Pedig ezeknek a szempontoknak is volna itt helye.

Az állami segítség hiánya nem erősebb családokhoz vezet, hanem a családok széteséséhez, kimerüléséhez, a gondoskodást vállalók korai lerobbanásához, halálához. A szociális törekvések nem az állam erejét növelik a családok rovására, hanem a családokat erősítik az állam segítségével. Ez az alkotmányos természetű érvelés hiányzik a közbeszédből.

Ha az állam valóban tenni akar a családok szétesése ellen, akkor segítenie kellene, nem kizárni embereket a támogatásból, hanem minél inkább bevonni őket abba. Ez vezethetne az erősebb nemzet, vagy inkább az erősebb közösségek irányába is.

Azt is lehet mondani, hogy a családokat csak békén kell hagyni, és az állam költsön minél kevesebbet, de ennek az ára a szétesés, a rászorulók magukra hagyása. Ez a tendencia pedig előbb-utóbb azokat is eléri, akik nem szorulnak rá, mert a legnehezebb helyzetben lévő családok és emberek gyengülése végül a teljes közösséget, a nemzetet is lefelé fogja húzni.

Szabó Attila